The Last of Us Part II - A bosszú balladája!

2016-ban bejelentették, az addigra méltán híres The Last of Us folytatását, ami sok várakozás után 2020-ban vált elérhetővé. A jelenleg év játéka díjat bezsebelő, a PS4 egyik legkelendőbb címe, és a botrányairól híres játék tényleg annyira jó, mint azt gondolnánk?

A játék ezen részéről bővebben kifejtettem a véleményemet, amit IDE kattintva elolvashattok.

Évek telnek el azóta, hogy Joel és Ellie csatlakoztak Tommy közösségéhez, és megpróbálják minél jobbá tenni azt, de már a történet elején látszik, hogy valami megváltozott, valami nem olyan mint volt. Neil Druckmannt lehet szidni, hogy mit tett a játékkal, az "úgymond kedvenc karaktereinkkel", de a relativitás talajáról nézve, Joel és Ellie soha nem voltak "jó" karakterek. Szerettük és kedveltük őket, de jók sohasem voltak, hisz a cél érdekében az első részben mindent felégettek maguk mögött az előrejutás érdekében, utánuk csak halál maradt. Ez a játék egyik központi eleme, ami az első részben véghez vitt ámokfutást kéri számon, első sorban Joelen. 

Eleinte csak kapkodjuk a fejünket és nézünk jobbra-balra, hogy most mivan? De a sztorimesélés ebben a részben olyan mint egy kirakós, tehát nagyon oda kell figyelni, ha a végére az összes elemet a helyére akarjuk illeszteni és bizony elég nehéz egy-egy darabot úgy igazán a helyén kezelni. Tehát a sztori az elejétől a végéig egy nagy kört ír le, a sok kicsi alkotja a nagy egészet, ami persze sok embernek "szokatlan" lehet. Esetleg egy nagy katyvasznak, vagy érthetetlennek véli a cselekményt. Itt szögezném le, hogy ez az epizód nem való mindenkinek, sőt még azokból a körökből sem, akik az első részt játszották. Ez már egy teljesen más szint, de erről később.

Szép új világ!

A The Last of Us Part II hihetetlenül szép játék, ahogy azt már megszokhattuk ezelőtt is a Naughty Dogtól, viszont itt még rátettek néhány lapáttal. A fények, a szetting az arcmimikák, szó szerint úgy érezzük egy-egy átvezető videónál, mintha egy filmet néznénk. A fejlesztők kitettek magukért, a szereplők olyan non-verbális és mimikai játékokat játszanak, hogy szavak nélkül is teljesen megértenénk, hogy mi jár a fejükben, mit éreznek, mi a mondanivalójuk. Mint, a PS3-as éra lezárásának esetében a The Last of Us, így a PS4-es éra végéhez közeledve a The Last of Us Part II mondható a generáció legszebb játékának. (Csak aztán ez nehogy egy jel legyen arra, hogy a The Last of Us 3, a PS5 lezáró címeként fog megjelenni. Ha lesz egyáltalán.)

Szóval, a környezet igen részletesre sikerült, a szűk sötét helyek, akár az előző részben, itt is fojtogatóak. Seattle romos leharcolt épületei és a természet által visszahódított betondzsungel mind-mind már hatásvadászatnak tűnhet, de működik. A világ még itt sem open-world, viszont a fejlesztők megpróbálták a lehető legnagyobb módon kitágítani azt a csövet, amiben mozgunk, így a bejárható terület nem sokkal, de egy kicsivel nagyobb lett. Viszont itt is kimerül annyiban, hogy pár ház, vagy épület átkutatható különböző felszerelésekért, vagy craft összetevőkért. Mondhatjuk, hogy játékmenetileg cseppet sem kaptunk többet ez első részhez viszonyítva, itt is haladnunk kell előre, át minden akadályon, csak kicsit szebben.

Ki az ellenség?

Nos, a The Last of Us első részéből jól ismert Fireflies felbomlani látszott, helyette egy katonai szervezet vette át az irányítást, a WLF, azaz a Washington Liberation Front, akik komoly csatákat vívnak egy vallási fanatista szektával, a Szerafitákkal. Tulajdonképpen Ellie az ő kettejük csatározásai közepette határozza el, hogy bosszút áll a WLF pár tagján, akik Joelt megölték így az útja elég komoly megpróbáltatásoknak van kitéve mindkét oldalról, ami Abby szemszögéből még alaposabban van bemutatva. És ó, az AI hihetetlenül intelligens a játékban, nem csak, hogy benéznek mindenhova és szétszóródva kutatnak minket, de név szerint szólítják egymást, ha valamelyikük nem tűnik fel, akkor elkezdenek utána is nézelődni, ráadásul a Szerafitáktól a különleges füttyögéses kommunikációikkal a szőr felállt a hátamon. A "Runnerek" és a "Clickerek" sok változást nem mutattak az előző részhez képest, azt leszámítva, hogy sokkal, de sokkal jobb kidolgozást kaptak. De térjünk is ki a harcstílusra is egy picit, ami Ellie és Abby esetében is sok változást mutatott. Míg Ellie egy igen hajlékony, gyors reakcióképességű és nem utolsó sorban a pillangókés mestere, addig Abby inkább a nyers erő megtestesítője, ő inkább a lomhább, de ütőképesebb stílust képviseli. A fegyver, craft rendszerre itt nem térnék ki különösebben, a fegyverek hasonlóak az első részben megismertekhez, a craft rendszer kapott némi pluszt, ami a fegyvereket komoly fenyegetéssé teheti.

Az érme két oldala!

Hát igen. A sokak által biztosítékot kivert újítás az, hogy itt nem csak Ellie az, akivel bosszút állhatunk Joelen, hanem betekintést nyerünk egy eddig ismeretlen személy szemszögébe is, akit Abby-nek hívnak. Abby karaktere a játékban nem mondanám rossz ötletnek, ezt régebben ki is fejtettem miért. Ok és okozat, ebben a játékban látszik igazán, hogy az első részben véghez vitt cselekedetek nem maradhatnak megtorlatlanul. Az már egy teljesen más kérdés, hogy az új szereplő feltüntetése, hát hogy is mondjam, igen szájbarágósra sikerült, valószínűleg az ő történetszálát azért írták meg sokkal pozitívabbra, hogy minél elfogadhatóbb legyen az Ellie-vel való konfliktusa és ne érezzük magunkat kellemetlenül, azért hogy őt is az irányításunk alá kell venni, annak ellenére, hogy ő pont mindannak az ellentéte, amit megszokhattunk a két alap szereplőtől. Ezt hívhatjuk akárminek, de való igaz, hogy mindenki másképp éli meg az ebben a világban történteket, így a kezdeti kellemetlenség után üdítően hatott a kettejük harca.

Nyeld le a propagandát!

A 21. században járunk, nem tudom kinek mi az elfogadott, a még komfortzónáján belül eső dolog, amiért még nem érzi magát kellemetlenül. A The Last of Us Part II igen-igen operál az azonos nemű vonzódás kérdéséhez, és a transzszexualitáshoz. Az első rész DLC-jében ugye Ellieről már kiderült, hogy milyen beállítottságú, de viszont ő még a kevésbé kinézett eset, a másik oldalról ott van Lev, aki Abby történetszálában tűnik fel, és igen, az ő esete az a társadalom által elfogadhatatlannak tartó és megvetni való dolog, amit sokan egyszerűen nem tudnak lenyelni. Lev esete akkora tükröt mutat a mai társadalmi normákra és annak foggal-körömmel, akár vallási alapon való ragaszkodására, hogy min mennek keresztül, az akár ma is transzneműként élő emberek. Persze, tabunak számít, nem kell foglalkozni vele, de bizony van ilyen. Ez ellen nem tud mit tenni az ember, vagy elfogadja, vagy nem. És hogy propagandaként üt-e vissza a játékban, hááát... mindenki döntse el maga. Az én értékrendem szerint ez még csak be-be mutatta ezt az oldalt is, de pontosan nem tudhatjuk, hogy a készítők mit akartak elérni ezzel, viszont ennek az oldalnak a bemutatása tényleg csekély mennyiségét teszi ki a nagy egésznek.

A bosszú börtönében

A The Last of Us II történet szempontjából egy nem új keletű dolgot mutat be, hisz rengeteg ilyennel találkozhatunk a való életben is. A bosszú csak újabb bosszút és káoszt szül. Ez a játék legfőbb mondanivalója, és az, hogy ez nem hogy előrébb nem vezet, de megnyugvást sem hoz, csak elpusztítja a lelket, és a kör bezártával milyen jól demonstrálva is van ez. Ellie és Abby is egyaránt megsínylették a bosszújukat, annak ellenére, hogy Abby szemszögéből még hamarabb is lezártnak volt tekintve a dolog. Tehát történet szempontjából igenis zseniálisan bemutatott dolog kerekedett ki az egészből. Játékmenet szempontjából, mint mondtam, nem mindig hozták az első rész szintjét, SŐT, még azt is lemerem fogadni, hogy az első rész ebből a szempontból még jobb is volt. Nehezen emészthető történet, valószínűleg egyszer kijátszós játék lesz, na de nem azért, mert rossz lenne, de a lelkünknek nagyon megterhelő...

The Last of Us Remastered - Egy posztapokaliptikus világ drámája!

Naughty Dog, a cég, ami olyan játékokért volt felelős, mint a Crash, illetve a méltán híres Uncharted, 2011-ben bejelentett egy olyan címet, ami teljesen más irányba kezdte elvinni a stúdió addigi munkásságát, az inkább logikai, és akció-kaland játékok mellett a következő projektjükhöz hozzáadták a siker akkori formuláját, a posztapokaliptikus világot. 

2013-ban a PS3-as éra leköszönő címeként jelent meg a The Last of Us, és milyen jól tette, hisz a mai napig ezzel a címmel azonosítjuk egy generáció végét. 2014-ben pedig megjelent a Remastered verzió, ami többet ugyan nem adott hozzá az élményhez, de szembetűnő változásokat hozott vizuális fronton.

A The Last of Us a játékostársadalom egyik olyan címe, amiről nem könnyű ömlengések nélkül beszélni. De mi is volt a sikere? Nem láttuk ezt már korábban is? A válasz ebben az esetben az, hogy DE, és nem csak filmekben, sorozatokban, regényekben, de rengeteg játékban is feldolgozásra került már ez a téma. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akkoriban mindenki "zombiapokalipszis" lázban égett, mindenki próbált valamilyen formában azonosulni a dologgal. A The Last of Us tulajdonképpen e köré építette a szettinget, és jó alaposan megfűszerezte egy családapa drámájával.

Joel Miller egy hétköznapi apuka, elég erősen szolgálja a rendszert, folyamatosan dolgozik, és egyedül neveli egyszem lányát, Sahrát. Talán ez is az, amiért a játék előrehaladtával elég rendesen kínozza a múlt, a világ teljes padlóra kerülése miatt, amit egy gombaspóra fertőzés okozott. 

20 év eltelte után, mindenki a saját módján próbálja meg túlélni a túlélhetőt, ki egy rendőrségi karantén zónák berkein belül, ki csapatokban szétszóródva a nagyvilágban, ki pedig egy úgynevezett csoportosulásban, ami lázadó szándékokat mutat különösen a rendfenntartók ellen, aminek a neve Fireflies, akik azon felül, hogy megpróbálják megtörni a nagy zónákat, ezzel még tovább terjeszkedni, nagyban próbálják megtalálni a fertőzés ellenszerét.

Joel egy ilyen rendőrségi karantén zónában tengeti mindennapjait csempészként, egy Tess nevű nővel, akivel azt a feladatot kapják, hogy szerezzenek vissza egy ellopott fegyverkészletet egy helyi bandita csoporttól. Kiderül, hogy a fegyvereken már rég túl adtak, majd csodák-csodájára találkoznak a Fireflies vezetőjével, aki egy másik munka elvégzésével visszaadja az ellopott fegyvereket és még többet is. Ez a munka egy 14 éves kislány, Ellie kimenekítése a karanténzónából...

Minden kezdet nehéz.

Ellie felbukkanása Joelben valószínűleg régi sebeket tép fel, ezért nehezen is indul az ő kapcsolatuk, minél hamarabb próbál túl lenni a feladaton, ezért nagyon szépen fokozatosan van felépítve a kettejük kapcsolata, főleg miután rájönnek, hogy a lány miért is lenne olyan fontos a Fireflies-nak. Ezt az utat kell végigjárnunk, hogy a végére egy tanulságos kis történet kerekedjen ki az egészből. 

A részletekben rejlő erő!

Nem túlzás azt mondani, hogy a The Last of Us hihetetlenül gyönyörű alkotás lett, minden részlet a helyén van, a világ tényleg látványos, szó szerint elhisszük, hogy egy lepukkant posztapokaliptikus világ rabjai vagyunk, akiknek az egyetlen célja a túlélés. A romos épületek, a fojtogató atmoszféra, főleg a sötét szűk helyeket járva, tényleg azt az érzést váltják ki az emberben, hogy innen minél hamarabb ki kell jutnunk, mert megfulladunk. Hangulatteremtésből csillagos ötös, sőt a játék szinte kérkedik a környezeti hatásokkal, hisz évszakokon átnyúlóan vezet utunk előre.

A cél az előrejutás, vagy így, vagy úgy!

A The Last of Us egy csőrendszerben lett kialakítva folyamatosan haladunk előre, így itt-ott hiába nézhetünk be egy-egy üres házba, vagy próbálunk minél több cuccot magunkhoz gyűjteni, rákényszerülünk, hogy menjünk minél előrébb. Hogy ez zavaró e? Azt mondanám, hogy egyáltalán nem, mert alapból így lett felépítve a sztori, hogy az legyen bennünk, hogy folyamatosan mozgásban kell lennünk, ha kell akkor átverekedni magunkat bárhol, bármi áron. Bennem szó szerint az az érzés volt egyfolytában, hogy ha előre megyünk és megtaláljuk a célt, akkor a végén egyesülünk a Nirvánával. Így a csőrendszerben kialakított játékmenet jelen esetben nem, hogy hátráltatta, hanem pont, hogy javította az élményt. Az útközben felbukkanó akadályokról nem is beszélve. Itt aztán van minden, agyatlan gombafertőzésben megőrült emberek, teljes átalakuláson átesett kattogók, a magukat katonai szervezetnek gondoló ellenségek, na meg persze a jó öreg útonállók. Az AI a játékban kifejezetten jó, elhisszük, hogy itt tényleg át kell verekedjük magunkat az ellenségen. Az emberek keresnek, benéznek az ajtók mögé és kisebb csapatokból szóródnak szét, hogy még nagyobb területet tudjanak átfésülni miattunk. A játék számomra legjobb húzása a banditák által irányított páncélozott harckocsi volt, amitől bevallom megfagyott bennem "az" is, akárhányszor feltűnt. 

Mi diktáljuk a stílust!

Érezhető, hogy valamilyen szinten mi diktáljuk a harcstílust a játékban, lehetünk agresszív Rambók, vagy az árnyékban meghúzódó ninja imitátorok. Azért néha eszünkbe juttatja, hogy nem mindig az a legeredményesebb, ha szembemegyünk az ellenel, mert a munícióval garantáltan híján leszünk, így mindig mérlegelnünk kell, hogy lesz-e elég egy lerohanásra, vagy osszuk be későbbre és lopakodva próbáljuk meg felszámolni a területet. Fontos azt is hozzátenni, hogy Ellie mindig megpróbál segíteni nekünk, viszont fordítva is igaz ugyanez, harcok során rá is figyelnünk kell.

Megvan az ellenszer?

A játék szinte a legvégéig fenntartja az érdeklődést, mindig újabb területek és akadályok tárulnak elénk, így aligha képes ellaposodni, viszont a vége fele egy kicsit azért érezhető hogy visszább vesz, ezt nem úgy mondom, hogy nagyon, de egy picit azért igen. A végjáték nagyon jóra sikeredett, ahogyan a lezárás egy az egyben megágyazott egy folytatásnak. A végefőcím legördülte alatt csak arra tudunk gondolni, hogy ebből kérünk még, bármi áron. Az elejétől a végéig, azon felül, hogy akcióban gazdag, látványvilágban szinte lenyűgöző alkotásban részesültünk, a háttérben egy apa-lánya kapcsolat is kialakult a két főhős között. Mindenképpen egy "Must Have" játék, persze vannak hibái és a Fortniten, PUBG-n, Minecrafton nevelkedett generáció valószínűleg nem tartja nagy számnak, de a The Last of Us igenis egy korszakalkotó alkotás, még annak ellenére is, hogy ismerős receptből készíti a vacsorát...

Megérdemelten nyerte meg a The Last of Us Part II a 2020-as év játéka díjat?

Ugyebár, a mai játékos társadalom egy picit elcsusszani látszott, nem csak azért szinte minden nagyobb játéknál kisebb-nagyobb botrány alakul ki körülöttük, hanem azért, mert félig meddig át vagyunk verve, hogy a játék minél kelendőbb legyen, de erről már a Cyberpunk 2077-es cikknél írtam pár gondolatot.

Nos, az, hogy a The Last Of Us Part II, vagy The Last of Us 2 (ki hogyan szeret rá hivatkozni), elérte azt, amit elért, érdemes kicsit mélyebben beleásni a témába, és az elején leszögezem, hogy a Last of Us-ról személy szerint én nem tudok anélkül beszélni, hogy ne csorogna a nyálam. 

Kezdjük is a leges-legelején:

Mikor 2012-ben a Naughty Dog, aki akkor még csak az Uncharted, és a Crash játékoknak köszönhette a sikerét, bejelentett egy teljesen új címet, ami egy poszt-apokaliptikus világban játszódik. Gondoltam magamban, na ezzel az utópisztikus hangulattal, ez a játék biztos nagy siker lesz, hisz abban az időben, mikor mindenki The Walking Deadet nézett és évente nyomták le a torkunkon a Kaptár és különböző ilyen-olyan zombiapokalipszisről szóló filmeket, játékokat, novellákat, képregényeket ez a játék nem létezik, hogy ne legyen sikeres, még akkor is, ha a sztori körülbelül semmit sem fog mondani.

Kijött a játék, és elmondható, hogy a PS3-as éra végén nem csak, hogy a legszebb, de az egyik legjobb történettel rendelkező játék lett, az már csak hab volt a tortán, hogy Joel és Ellie megvoltak töltve emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel, nem holmi fadarabokat irányítottunk a céljuk felé.

A játék minden fronton győzedelmeskedett, a PS4 beköszöntével kaptunk egy Remastered verziót, majd 2016-ban bejelentették a folytatást, aminek mindenki nagyon örült. Eltelt jó pár év, és megjelent egy gameplay videó, ahol Ellie-vel kellett menni, itt már gondolhattuk, hogy a következő sztori picikét más lesz. Utána robbant a bomba, kiszivárgott rengeteg információ a játékkal kapcsolatban, Joel meghal, Ellie bosszút esküszik, és a játék felétől egy új karakter lesz irányítható. No, mármost ha valaki ezeket az információkat figyelmen kívül hagyta, vagy nem is találkozott vele, az megúszta, de akarva-akaratlanul is belefutottunk ezekbe, hisz minden portál lehozta ezeket, ami persze csorbított jócskán az élményen, körülbelül azzal egyenlő, hogy a jegypénztárnál a Harcosok Klubja premierjén a kasszás elmondja, hogy a főszereplő igazából skizofrén, és ő Brad Pitt is. Ugye, már nem olyan szájízzel ülsz le a filmet megnézni?

Kitört a botrány, mindenki mutogatott erre, mindenki mutogatott arra, mindenki különböző csoportokba állt bele, ami aztán elég volt ahhoz, hogy a játék megjelenésénél, tömeges pontlehúzásokba kezdjenek a Metacritic oldalon, körülbelül nulla játékidővel. Ezzel már úgymond egy hátránnyal indult a játék elég rendesen, viszont minden tekintetben tarolt.

Sokaknak fájó pont lehet a játékon belül Joel halála, akit az első részben megszerettünk, de kérdezem én, hogy pont ez az életszagúság volt benne az, ami nem vitte el a sztorit egy poszt-apokaliptikus Csipkerózsika mesébe, amiben mindenki táncol, dalolászik és nagyon-nagyon boldog.

Bevallom viszonylag engem is megérintett Joel halála, hisz egy nagyon célratörő, karizmatikus személy volt, de ha eltekintünk attól, hogy ez egy JÁTÉK, vajon tényleg következmények nélkül gyilkolászhatjuk tömegekben az embereket? Nem érheti útól előbb-utóbb a végzet, ami elszámoltatja a tettei miatt? Ok, és okozat! Ugye, hogy ugye?

Itt ezen a ponton a játék a realitás talaján maradt, ami beindította a bosszúhadjáratot, ami a végén ugyebár sokkal több kárt okozott, mint hasznot, mert mindkét karakter eltorzult emiatt.

Tehát minden szinten elmondható, hogy a The Last of Us Part II nagyon erős történettel operál, akinek ez nem tetszik, vagy szájhúzogatva ülte végig a játékot, az sajnos hatalmas nagy buborékban él, vagy nem nőtt fel egy ilyen sztorihoz. 

Minden tekintetben, vizuálisan, játékmenetileg, hangtechnikailag a játék ismét megmutatta, hogy igen is méltón érdemelte ki a bezsebelt díjakat, annak ellenére, hogy olyan dolgot léptek meg benne, ami kicsit azért kiugrasztja az embert a komfort zónájából. Bevallom nekem a játék egyetlen gyengesége, maga a játékmenet, de ez csakis a saját számlámra írható, mivel férfiként nem igazán tudtam azonosulni két női karakterrel. Az első részben sokak teljesen azonosulni tudtak Joellel, aki felelősséget vállalt Ellie-ért, viszont a második részben én személy szerint ezt az élményt nem kaptam meg, talán ez volt az a pont, ahol érezhető volt Joel hiánya.

Egy szónak is száz a vége, a The Last of Us Part II kijelenthető, hogy teljesen jogosan érdemelte ki az év játéka díjat, még több ehhez hasonló sztoriközpontú játékot kéne a fejlesztőknek piacra dobnia...

Nektek mi a véleményetek? Miért tetszett, vagy éppenséggel miért nem tetszett a játék? A kommentszekcióban leírhatjátok!