The Last of Us Remastered - Egy posztapokaliptikus világ drámája!

Naughty Dog, a cég, ami olyan játékokért volt felelős, mint a Crash, illetve a méltán híres Uncharted, 2011-ben bejelentett egy olyan címet, ami teljesen más irányba kezdte elvinni a stúdió addigi munkásságát, az inkább logikai, és akció-kaland játékok mellett a következő projektjükhöz hozzáadták a siker akkori formuláját, a posztapokaliptikus világot. 

2013-ban a PS3-as éra leköszönő címeként jelent meg a The Last of Us, és milyen jól tette, hisz a mai napig ezzel a címmel azonosítjuk egy generáció végét. 2014-ben pedig megjelent a Remastered verzió, ami többet ugyan nem adott hozzá az élményhez, de szembetűnő változásokat hozott vizuális fronton.

A The Last of Us a játékostársadalom egyik olyan címe, amiről nem könnyű ömlengések nélkül beszélni. De mi is volt a sikere? Nem láttuk ezt már korábban is? A válasz ebben az esetben az, hogy DE, és nem csak filmekben, sorozatokban, regényekben, de rengeteg játékban is feldolgozásra került már ez a téma. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akkoriban mindenki "zombiapokalipszis" lázban égett, mindenki próbált valamilyen formában azonosulni a dologgal. A The Last of Us tulajdonképpen e köré építette a szettinget, és jó alaposan megfűszerezte egy családapa drámájával.

Joel Miller egy hétköznapi apuka, elég erősen szolgálja a rendszert, folyamatosan dolgozik, és egyedül neveli egyszem lányát, Sahrát. Talán ez is az, amiért a játék előrehaladtával elég rendesen kínozza a múlt, a világ teljes padlóra kerülése miatt, amit egy gombaspóra fertőzés okozott. 

20 év eltelte után, mindenki a saját módján próbálja meg túlélni a túlélhetőt, ki egy rendőrségi karantén zónák berkein belül, ki csapatokban szétszóródva a nagyvilágban, ki pedig egy úgynevezett csoportosulásban, ami lázadó szándékokat mutat különösen a rendfenntartók ellen, aminek a neve Fireflies, akik azon felül, hogy megpróbálják megtörni a nagy zónákat, ezzel még tovább terjeszkedni, nagyban próbálják megtalálni a fertőzés ellenszerét.

Joel egy ilyen rendőrségi karantén zónában tengeti mindennapjait csempészként, egy Tess nevű nővel, akivel azt a feladatot kapják, hogy szerezzenek vissza egy ellopott fegyverkészletet egy helyi bandita csoporttól. Kiderül, hogy a fegyvereken már rég túl adtak, majd csodák-csodájára találkoznak a Fireflies vezetőjével, aki egy másik munka elvégzésével visszaadja az ellopott fegyvereket és még többet is. Ez a munka egy 14 éves kislány, Ellie kimenekítése a karanténzónából...

Minden kezdet nehéz.

Ellie felbukkanása Joelben valószínűleg régi sebeket tép fel, ezért nehezen is indul az ő kapcsolatuk, minél hamarabb próbál túl lenni a feladaton, ezért nagyon szépen fokozatosan van felépítve a kettejük kapcsolata, főleg miután rájönnek, hogy a lány miért is lenne olyan fontos a Fireflies-nak. Ezt az utat kell végigjárnunk, hogy a végére egy tanulságos kis történet kerekedjen ki az egészből. 

A részletekben rejlő erő!

Nem túlzás azt mondani, hogy a The Last of Us hihetetlenül gyönyörű alkotás lett, minden részlet a helyén van, a világ tényleg látványos, szó szerint elhisszük, hogy egy lepukkant posztapokaliptikus világ rabjai vagyunk, akiknek az egyetlen célja a túlélés. A romos épületek, a fojtogató atmoszféra, főleg a sötét szűk helyeket járva, tényleg azt az érzést váltják ki az emberben, hogy innen minél hamarabb ki kell jutnunk, mert megfulladunk. Hangulatteremtésből csillagos ötös, sőt a játék szinte kérkedik a környezeti hatásokkal, hisz évszakokon átnyúlóan vezet utunk előre.

A cél az előrejutás, vagy így, vagy úgy!

A The Last of Us egy csőrendszerben lett kialakítva folyamatosan haladunk előre, így itt-ott hiába nézhetünk be egy-egy üres házba, vagy próbálunk minél több cuccot magunkhoz gyűjteni, rákényszerülünk, hogy menjünk minél előrébb. Hogy ez zavaró e? Azt mondanám, hogy egyáltalán nem, mert alapból így lett felépítve a sztori, hogy az legyen bennünk, hogy folyamatosan mozgásban kell lennünk, ha kell akkor átverekedni magunkat bárhol, bármi áron. Bennem szó szerint az az érzés volt egyfolytában, hogy ha előre megyünk és megtaláljuk a célt, akkor a végén egyesülünk a Nirvánával. Így a csőrendszerben kialakított játékmenet jelen esetben nem, hogy hátráltatta, hanem pont, hogy javította az élményt. Az útközben felbukkanó akadályokról nem is beszélve. Itt aztán van minden, agyatlan gombafertőzésben megőrült emberek, teljes átalakuláson átesett kattogók, a magukat katonai szervezetnek gondoló ellenségek, na meg persze a jó öreg útonállók. Az AI a játékban kifejezetten jó, elhisszük, hogy itt tényleg át kell verekedjük magunkat az ellenségen. Az emberek keresnek, benéznek az ajtók mögé és kisebb csapatokból szóródnak szét, hogy még nagyobb területet tudjanak átfésülni miattunk. A játék számomra legjobb húzása a banditák által irányított páncélozott harckocsi volt, amitől bevallom megfagyott bennem "az" is, akárhányszor feltűnt. 

Mi diktáljuk a stílust!

Érezhető, hogy valamilyen szinten mi diktáljuk a harcstílust a játékban, lehetünk agresszív Rambók, vagy az árnyékban meghúzódó ninja imitátorok. Azért néha eszünkbe juttatja, hogy nem mindig az a legeredményesebb, ha szembemegyünk az ellenel, mert a munícióval garantáltan híján leszünk, így mindig mérlegelnünk kell, hogy lesz-e elég egy lerohanásra, vagy osszuk be későbbre és lopakodva próbáljuk meg felszámolni a területet. Fontos azt is hozzátenni, hogy Ellie mindig megpróbál segíteni nekünk, viszont fordítva is igaz ugyanez, harcok során rá is figyelnünk kell.

Megvan az ellenszer?

A játék szinte a legvégéig fenntartja az érdeklődést, mindig újabb területek és akadályok tárulnak elénk, így aligha képes ellaposodni, viszont a vége fele egy kicsit azért érezhető hogy visszább vesz, ezt nem úgy mondom, hogy nagyon, de egy picit azért igen. A végjáték nagyon jóra sikeredett, ahogyan a lezárás egy az egyben megágyazott egy folytatásnak. A végefőcím legördülte alatt csak arra tudunk gondolni, hogy ebből kérünk még, bármi áron. Az elejétől a végéig, azon felül, hogy akcióban gazdag, látványvilágban szinte lenyűgöző alkotásban részesültünk, a háttérben egy apa-lánya kapcsolat is kialakult a két főhős között. Mindenképpen egy "Must Have" játék, persze vannak hibái és a Fortniten, PUBG-n, Minecrafton nevelkedett generáció valószínűleg nem tartja nagy számnak, de a The Last of Us igenis egy korszakalkotó alkotás, még annak ellenére is, hogy ismerős receptből készíti a vacsorát...