The Last of Us Part II - A bosszú balladája!

2016-ban bejelentették, az addigra méltán híres The Last of Us folytatását, ami sok várakozás után 2020-ban vált elérhetővé. A jelenleg év játéka díjat bezsebelő, a PS4 egyik legkelendőbb címe, és a botrányairól híres játék tényleg annyira jó, mint azt gondolnánk?

A játék ezen részéről bővebben kifejtettem a véleményemet, amit IDE kattintva elolvashattok.

Évek telnek el azóta, hogy Joel és Ellie csatlakoztak Tommy közösségéhez, és megpróbálják minél jobbá tenni azt, de már a történet elején látszik, hogy valami megváltozott, valami nem olyan mint volt. Neil Druckmannt lehet szidni, hogy mit tett a játékkal, az "úgymond kedvenc karaktereinkkel", de a relativitás talajáról nézve, Joel és Ellie soha nem voltak "jó" karakterek. Szerettük és kedveltük őket, de jók sohasem voltak, hisz a cél érdekében az első részben mindent felégettek maguk mögött az előrejutás érdekében, utánuk csak halál maradt. Ez a játék egyik központi eleme, ami az első részben véghez vitt ámokfutást kéri számon, első sorban Joelen. 

Eleinte csak kapkodjuk a fejünket és nézünk jobbra-balra, hogy most mivan? De a sztorimesélés ebben a részben olyan mint egy kirakós, tehát nagyon oda kell figyelni, ha a végére az összes elemet a helyére akarjuk illeszteni és bizony elég nehéz egy-egy darabot úgy igazán a helyén kezelni. Tehát a sztori az elejétől a végéig egy nagy kört ír le, a sok kicsi alkotja a nagy egészet, ami persze sok embernek "szokatlan" lehet. Esetleg egy nagy katyvasznak, vagy érthetetlennek véli a cselekményt. Itt szögezném le, hogy ez az epizód nem való mindenkinek, sőt még azokból a körökből sem, akik az első részt játszották. Ez már egy teljesen más szint, de erről később.

Szép új világ!

A The Last of Us Part II hihetetlenül szép játék, ahogy azt már megszokhattuk ezelőtt is a Naughty Dogtól, viszont itt még rátettek néhány lapáttal. A fények, a szetting az arcmimikák, szó szerint úgy érezzük egy-egy átvezető videónál, mintha egy filmet néznénk. A fejlesztők kitettek magukért, a szereplők olyan non-verbális és mimikai játékokat játszanak, hogy szavak nélkül is teljesen megértenénk, hogy mi jár a fejükben, mit éreznek, mi a mondanivalójuk. Mint, a PS3-as éra lezárásának esetében a The Last of Us, így a PS4-es éra végéhez közeledve a The Last of Us Part II mondható a generáció legszebb játékának. (Csak aztán ez nehogy egy jel legyen arra, hogy a The Last of Us 3, a PS5 lezáró címeként fog megjelenni. Ha lesz egyáltalán.)

Szóval, a környezet igen részletesre sikerült, a szűk sötét helyek, akár az előző részben, itt is fojtogatóak. Seattle romos leharcolt épületei és a természet által visszahódított betondzsungel mind-mind már hatásvadászatnak tűnhet, de működik. A világ még itt sem open-world, viszont a fejlesztők megpróbálták a lehető legnagyobb módon kitágítani azt a csövet, amiben mozgunk, így a bejárható terület nem sokkal, de egy kicsivel nagyobb lett. Viszont itt is kimerül annyiban, hogy pár ház, vagy épület átkutatható különböző felszerelésekért, vagy craft összetevőkért. Mondhatjuk, hogy játékmenetileg cseppet sem kaptunk többet ez első részhez viszonyítva, itt is haladnunk kell előre, át minden akadályon, csak kicsit szebben.

Ki az ellenség?

Nos, a The Last of Us első részéből jól ismert Fireflies felbomlani látszott, helyette egy katonai szervezet vette át az irányítást, a WLF, azaz a Washington Liberation Front, akik komoly csatákat vívnak egy vallási fanatista szektával, a Szerafitákkal. Tulajdonképpen Ellie az ő kettejük csatározásai közepette határozza el, hogy bosszút áll a WLF pár tagján, akik Joelt megölték így az útja elég komoly megpróbáltatásoknak van kitéve mindkét oldalról, ami Abby szemszögéből még alaposabban van bemutatva. És ó, az AI hihetetlenül intelligens a játékban, nem csak, hogy benéznek mindenhova és szétszóródva kutatnak minket, de név szerint szólítják egymást, ha valamelyikük nem tűnik fel, akkor elkezdenek utána is nézelődni, ráadásul a Szerafitáktól a különleges füttyögéses kommunikációikkal a szőr felállt a hátamon. A "Runnerek" és a "Clickerek" sok változást nem mutattak az előző részhez képest, azt leszámítva, hogy sokkal, de sokkal jobb kidolgozást kaptak. De térjünk is ki a harcstílusra is egy picit, ami Ellie és Abby esetében is sok változást mutatott. Míg Ellie egy igen hajlékony, gyors reakcióképességű és nem utolsó sorban a pillangókés mestere, addig Abby inkább a nyers erő megtestesítője, ő inkább a lomhább, de ütőképesebb stílust képviseli. A fegyver, craft rendszerre itt nem térnék ki különösebben, a fegyverek hasonlóak az első részben megismertekhez, a craft rendszer kapott némi pluszt, ami a fegyvereket komoly fenyegetéssé teheti.

Az érme két oldala!

Hát igen. A sokak által biztosítékot kivert újítás az, hogy itt nem csak Ellie az, akivel bosszút állhatunk Joelen, hanem betekintést nyerünk egy eddig ismeretlen személy szemszögébe is, akit Abby-nek hívnak. Abby karaktere a játékban nem mondanám rossz ötletnek, ezt régebben ki is fejtettem miért. Ok és okozat, ebben a játékban látszik igazán, hogy az első részben véghez vitt cselekedetek nem maradhatnak megtorlatlanul. Az már egy teljesen más kérdés, hogy az új szereplő feltüntetése, hát hogy is mondjam, igen szájbarágósra sikerült, valószínűleg az ő történetszálát azért írták meg sokkal pozitívabbra, hogy minél elfogadhatóbb legyen az Ellie-vel való konfliktusa és ne érezzük magunkat kellemetlenül, azért hogy őt is az irányításunk alá kell venni, annak ellenére, hogy ő pont mindannak az ellentéte, amit megszokhattunk a két alap szereplőtől. Ezt hívhatjuk akárminek, de való igaz, hogy mindenki másképp éli meg az ebben a világban történteket, így a kezdeti kellemetlenség után üdítően hatott a kettejük harca.

Nyeld le a propagandát!

A 21. században járunk, nem tudom kinek mi az elfogadott, a még komfortzónáján belül eső dolog, amiért még nem érzi magát kellemetlenül. A The Last of Us Part II igen-igen operál az azonos nemű vonzódás kérdéséhez, és a transzszexualitáshoz. Az első rész DLC-jében ugye Ellieről már kiderült, hogy milyen beállítottságú, de viszont ő még a kevésbé kinézett eset, a másik oldalról ott van Lev, aki Abby történetszálában tűnik fel, és igen, az ő esete az a társadalom által elfogadhatatlannak tartó és megvetni való dolog, amit sokan egyszerűen nem tudnak lenyelni. Lev esete akkora tükröt mutat a mai társadalmi normákra és annak foggal-körömmel, akár vallási alapon való ragaszkodására, hogy min mennek keresztül, az akár ma is transzneműként élő emberek. Persze, tabunak számít, nem kell foglalkozni vele, de bizony van ilyen. Ez ellen nem tud mit tenni az ember, vagy elfogadja, vagy nem. És hogy propagandaként üt-e vissza a játékban, hááát... mindenki döntse el maga. Az én értékrendem szerint ez még csak be-be mutatta ezt az oldalt is, de pontosan nem tudhatjuk, hogy a készítők mit akartak elérni ezzel, viszont ennek az oldalnak a bemutatása tényleg csekély mennyiségét teszi ki a nagy egésznek.

A bosszú börtönében

A The Last of Us II történet szempontjából egy nem új keletű dolgot mutat be, hisz rengeteg ilyennel találkozhatunk a való életben is. A bosszú csak újabb bosszút és káoszt szül. Ez a játék legfőbb mondanivalója, és az, hogy ez nem hogy előrébb nem vezet, de megnyugvást sem hoz, csak elpusztítja a lelket, és a kör bezártával milyen jól demonstrálva is van ez. Ellie és Abby is egyaránt megsínylették a bosszújukat, annak ellenére, hogy Abby szemszögéből még hamarabb is lezártnak volt tekintve a dolog. Tehát történet szempontjából igenis zseniálisan bemutatott dolog kerekedett ki az egészből. Játékmenet szempontjából, mint mondtam, nem mindig hozták az első rész szintjét, SŐT, még azt is lemerem fogadni, hogy az első rész ebből a szempontból még jobb is volt. Nehezen emészthető történet, valószínűleg egyszer kijátszós játék lesz, na de nem azért, mert rossz lenne, de a lelkünknek nagyon megterhelő...

The Last of Us Remastered - Egy posztapokaliptikus világ drámája!

Naughty Dog, a cég, ami olyan játékokért volt felelős, mint a Crash, illetve a méltán híres Uncharted, 2011-ben bejelentett egy olyan címet, ami teljesen más irányba kezdte elvinni a stúdió addigi munkásságát, az inkább logikai, és akció-kaland játékok mellett a következő projektjükhöz hozzáadták a siker akkori formuláját, a posztapokaliptikus világot. 

2013-ban a PS3-as éra leköszönő címeként jelent meg a The Last of Us, és milyen jól tette, hisz a mai napig ezzel a címmel azonosítjuk egy generáció végét. 2014-ben pedig megjelent a Remastered verzió, ami többet ugyan nem adott hozzá az élményhez, de szembetűnő változásokat hozott vizuális fronton.

A The Last of Us a játékostársadalom egyik olyan címe, amiről nem könnyű ömlengések nélkül beszélni. De mi is volt a sikere? Nem láttuk ezt már korábban is? A válasz ebben az esetben az, hogy DE, és nem csak filmekben, sorozatokban, regényekben, de rengeteg játékban is feldolgozásra került már ez a téma. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akkoriban mindenki "zombiapokalipszis" lázban égett, mindenki próbált valamilyen formában azonosulni a dologgal. A The Last of Us tulajdonképpen e köré építette a szettinget, és jó alaposan megfűszerezte egy családapa drámájával.

Joel Miller egy hétköznapi apuka, elég erősen szolgálja a rendszert, folyamatosan dolgozik, és egyedül neveli egyszem lányát, Sahrát. Talán ez is az, amiért a játék előrehaladtával elég rendesen kínozza a múlt, a világ teljes padlóra kerülése miatt, amit egy gombaspóra fertőzés okozott. 

20 év eltelte után, mindenki a saját módján próbálja meg túlélni a túlélhetőt, ki egy rendőrségi karantén zónák berkein belül, ki csapatokban szétszóródva a nagyvilágban, ki pedig egy úgynevezett csoportosulásban, ami lázadó szándékokat mutat különösen a rendfenntartók ellen, aminek a neve Fireflies, akik azon felül, hogy megpróbálják megtörni a nagy zónákat, ezzel még tovább terjeszkedni, nagyban próbálják megtalálni a fertőzés ellenszerét.

Joel egy ilyen rendőrségi karantén zónában tengeti mindennapjait csempészként, egy Tess nevű nővel, akivel azt a feladatot kapják, hogy szerezzenek vissza egy ellopott fegyverkészletet egy helyi bandita csoporttól. Kiderül, hogy a fegyvereken már rég túl adtak, majd csodák-csodájára találkoznak a Fireflies vezetőjével, aki egy másik munka elvégzésével visszaadja az ellopott fegyvereket és még többet is. Ez a munka egy 14 éves kislány, Ellie kimenekítése a karanténzónából...

Minden kezdet nehéz.

Ellie felbukkanása Joelben valószínűleg régi sebeket tép fel, ezért nehezen is indul az ő kapcsolatuk, minél hamarabb próbál túl lenni a feladaton, ezért nagyon szépen fokozatosan van felépítve a kettejük kapcsolata, főleg miután rájönnek, hogy a lány miért is lenne olyan fontos a Fireflies-nak. Ezt az utat kell végigjárnunk, hogy a végére egy tanulságos kis történet kerekedjen ki az egészből. 

A részletekben rejlő erő!

Nem túlzás azt mondani, hogy a The Last of Us hihetetlenül gyönyörű alkotás lett, minden részlet a helyén van, a világ tényleg látványos, szó szerint elhisszük, hogy egy lepukkant posztapokaliptikus világ rabjai vagyunk, akiknek az egyetlen célja a túlélés. A romos épületek, a fojtogató atmoszféra, főleg a sötét szűk helyeket járva, tényleg azt az érzést váltják ki az emberben, hogy innen minél hamarabb ki kell jutnunk, mert megfulladunk. Hangulatteremtésből csillagos ötös, sőt a játék szinte kérkedik a környezeti hatásokkal, hisz évszakokon átnyúlóan vezet utunk előre.

A cél az előrejutás, vagy így, vagy úgy!

A The Last of Us egy csőrendszerben lett kialakítva folyamatosan haladunk előre, így itt-ott hiába nézhetünk be egy-egy üres házba, vagy próbálunk minél több cuccot magunkhoz gyűjteni, rákényszerülünk, hogy menjünk minél előrébb. Hogy ez zavaró e? Azt mondanám, hogy egyáltalán nem, mert alapból így lett felépítve a sztori, hogy az legyen bennünk, hogy folyamatosan mozgásban kell lennünk, ha kell akkor átverekedni magunkat bárhol, bármi áron. Bennem szó szerint az az érzés volt egyfolytában, hogy ha előre megyünk és megtaláljuk a célt, akkor a végén egyesülünk a Nirvánával. Így a csőrendszerben kialakított játékmenet jelen esetben nem, hogy hátráltatta, hanem pont, hogy javította az élményt. Az útközben felbukkanó akadályokról nem is beszélve. Itt aztán van minden, agyatlan gombafertőzésben megőrült emberek, teljes átalakuláson átesett kattogók, a magukat katonai szervezetnek gondoló ellenségek, na meg persze a jó öreg útonállók. Az AI a játékban kifejezetten jó, elhisszük, hogy itt tényleg át kell verekedjük magunkat az ellenségen. Az emberek keresnek, benéznek az ajtók mögé és kisebb csapatokból szóródnak szét, hogy még nagyobb területet tudjanak átfésülni miattunk. A játék számomra legjobb húzása a banditák által irányított páncélozott harckocsi volt, amitől bevallom megfagyott bennem "az" is, akárhányszor feltűnt. 

Mi diktáljuk a stílust!

Érezhető, hogy valamilyen szinten mi diktáljuk a harcstílust a játékban, lehetünk agresszív Rambók, vagy az árnyékban meghúzódó ninja imitátorok. Azért néha eszünkbe juttatja, hogy nem mindig az a legeredményesebb, ha szembemegyünk az ellenel, mert a munícióval garantáltan híján leszünk, így mindig mérlegelnünk kell, hogy lesz-e elég egy lerohanásra, vagy osszuk be későbbre és lopakodva próbáljuk meg felszámolni a területet. Fontos azt is hozzátenni, hogy Ellie mindig megpróbál segíteni nekünk, viszont fordítva is igaz ugyanez, harcok során rá is figyelnünk kell.

Megvan az ellenszer?

A játék szinte a legvégéig fenntartja az érdeklődést, mindig újabb területek és akadályok tárulnak elénk, így aligha képes ellaposodni, viszont a vége fele egy kicsit azért érezhető hogy visszább vesz, ezt nem úgy mondom, hogy nagyon, de egy picit azért igen. A végjáték nagyon jóra sikeredett, ahogyan a lezárás egy az egyben megágyazott egy folytatásnak. A végefőcím legördülte alatt csak arra tudunk gondolni, hogy ebből kérünk még, bármi áron. Az elejétől a végéig, azon felül, hogy akcióban gazdag, látványvilágban szinte lenyűgöző alkotásban részesültünk, a háttérben egy apa-lánya kapcsolat is kialakult a két főhős között. Mindenképpen egy "Must Have" játék, persze vannak hibái és a Fortniten, PUBG-n, Minecrafton nevelkedett generáció valószínűleg nem tartja nagy számnak, de a The Last of Us igenis egy korszakalkotó alkotás, még annak ellenére is, hogy ismerős receptből készíti a vacsorát...

Az Among Us jelenség!

Emlékeztek annó az iskolában arra a játékra, aminek az volt a neve, hogy "Detektív"? Ha nem, akkor lehet már én vagyok öreg motoros, vagy arra felétek nem volt népszerű ez a játék. 

Röviden és tömören annyi volt a lényege, hogy egy kisebb tömeg összegyűlt, majd az aktuális "játékmester" (még jó, hogy már akkoriban is létezett ilyen szó) kiválasztott két embert, az egyikőjük volt a gyilkos, a másikuk pedig a detektív. Utána mindenki körbe-körbe járkált egymás mellett, és a gyilkos akire rákacsintott, az 3 másodperc múlva összeesett és ez így ment addig, míg a játékos létszám engedte. (értelem szerűen annál hosszabb volt egy menet, minél többen játszottak.) A detektívnek pedig a tömegből kellett kiszúrnia a kacsingatós gyilkost. 

Ha nem sikerült és az utolsó "áldozat" is összeesett, akkor a gyilkos nyert, ha a detektív megállította a játékot, és felfedte a gyilkos kilétét, akkor nyomozónk nyert. Ja igen, a gyilkos mindenesetre tudta, hogy ki a detektív (az aktuális játékmester) megsúgta neki, így el tudta kerülni, hogy véletlenül rá kacsintson. Ez akár lehetett volna a Death Note  alapja is, kár hogy nem licenszeltük le akkor a jogokat, és halál lista helyett Yagami Light a puszta kacsintásával lett volna képes ölni. Elég is volt szerintem ennyi bevezető, a lényeg a lényeg, hogy 2018-ban picike kis módosítással elérhetővé vált egy online játék formájában, aminek a neve Among Us lett.

Ezt a játékot az InnerSloth nevű indie fejlesztő csapat hozta létre. A játékról annyit, hogy legénységi tagok bőrébe kell bújni, akiknek több feladatot is meg kell oldani, viszont az úgynevezett "imposztoroknak" akiket a játék automatikusan választ ki, több ízben szabotálni kell ennek sikerességét.

A játék, amit a közösség tett naggyá!

Az Among Us igaz, hogy 2018-ban indult útjának, viszont mondhatni elég népszerűtlen volt, majd 2020-ban, két évvel a megjelenés után jött az áttörés, hisz rengeteg streamer és youtubber hatására kezdett el több figyelmet kapni, egészen addig, míg mára elég "trendi" játéknak nem kezdett minősülni. A fejlesztőcsapat ezen felbuzdulva először bejelentett egy második részt, viszont ennek ötletét elvetették, annak reményében, hogy az első részt javításokkal tudják még élvezetesebbé tenni. Mint mondottam, az Among Us a játékos közösségnek köszönheti a sikerét, még inkább annak, hogy követni kell a trendet, ami futótűzként söpört végig mindenkin.

Elveszni a süllyesztőben?

Mindig jogos a kérdés, hogy a hirtelen felkapott játékok meddig képesek fent maradni, vagyis úgy mondanám érdekelni a közönséget? Az Among Us esetében már látható némi visszaesés, de még mindig rengetegen játsszák. A legnagyobb probléma, hogy jópofa ötlet, jópofa játék, de csak addig marad népszerű, míg a streamerek és a youtubberek saját hasznukra tudják fordítani. Sajnos ilyen a világ, ilyen a trend, amit a közösség megteremtett, azt el is pusztítja idővel, viszont láttunk már játékokat fennmaradni, mint a Counter-Strike, vagy a League of Legends, mondjuk e kettő esetében, azért több más dolog is közbejátszott a fennmaradás érdekében, de erről egy másik cikkben. Szóval, véleményem szerint az Among Us csak egy "idényjáték", ami sajnos, vagy nem sajnos idővel feledésbe merül mindenki számára.

A Cyberpunk 2077 letérdelt? A nagy Cyberpunk kibeszélő!

Első nagyobb volumenű kritika, vagy véleménynyilvánítás a játékkal kapcsolatban, ami jó előre leszögezem nem befolyásolni akarja a kialakított képet, ez inkább egy személyes kritika, én hogyan éltem meg a játékot, és mik a tapasztalataim vele kapcsolatban.

Örülhetünk, hisz a CD Projekt RED a napokban elérhetővé tette az 1.1-es patcht, ami elkezdte nagyban feljavítani a játék azon részét, ami miatt eléggé rendesen zajlik a herce-hurca a lengyel fejlesztőcsapat körül, különösebben a konzolos tulajok örülhetnek, hisz a javítócsomaggal már elkezdett valamelyest működni a játék, na de azért akadnak vele még így is rendesen problémák. Én magam PC-n játszottam a játékkal, így ez nagyban befolyásolta a véleményem kialakítását, valószínűleg ha konzolon kezdtem volna a játékot, nem csak a konzol, de még a TV is repült volna az erkélyről. De vágjunk is bele.

Night City, 2077. A nagy multi cégek uralta világban próbál főhősünk, V nevet szerezni magának, az ő szavaival élve legendává válni, hogy egyesüljön a nagyokkal. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább kezdjük a kezdetek-kezdetén. A karakterkészítés igen részletesre sikerült, talán úgy is mondhatjuk, hogy TÚL részletesre, hisz azon felül, hogy megalkothatjuk a 21. század khm... legfigyelemreméltóbb kinézetét és akár a szivárvány minden színében tündökölhetünk, még odalent is lehetőségünk van magunkat kedvünk-kényünk szerint alakítani. Nos, külön kiemelném, hogy a fejlesztőrészleg nem tudom milyen szerek hatása alatt állhatott ennek megálmodása közben, de úgy őszintén szerintem ezt ne is boncolgassuk, hisz a későbbiekben kiderül, hogy ennek az égadta világon semmi hatása nem lesz a játékmenet tekintetében. Viszont említésre méltó, hogy itt tényleg csak a képzeletünk szabhat határt annak, hogy miként vágjunk neki utunknak. Kiemelném, hogy a férfi testbe bújtatott női V hang elég vicces tud lenni, körülbelül 5 percig hallgattam, hogy egy férfi, női hangon mondja hihetetlen nagy büszkeséggel, hogy "I'm V." 

Kész a karakterünk, indulhat a móka, belépünk Night City világába, de állj!

A kezdetek kezdetén 3, azaz három társadalmi hovatartozásunkat befolyásoló csoport közül válogathatunk, amik a Nomád, az Utcagyerek, és a Céges rétegben merülnek ki. Na ez az aminek, azon felül, hogy a játékban néhány külön beadott kérdezési, vagy válaszolási lehetőségen felül, ja meg az első körülbelül fél órán kívül nem sok értelme van, hisz mind a három út egy helyre fut ki, azaz hozzácsapódunk Jackie Welles-hez, hű társunkhoz, akivel vállvetve vetjük bele magunkat Night City azon szegmensébe, ahol nevet szerezhetünk magunknak, ez pedig a bűnözés.

Ahogy kitárul a világ előttünk valószínűleg, hogy a lélegzetünk eláll, persze ha van vas alatta, és itt nem a Jurassic Park-os furulya szólamra bemutatott PS4-es vagy Xbox One-os verzióra gondolok. A játék tényleg gyönyörű, minden egyes utca, épület a lehető legnagyobb részletességgel van kidolgozva, ez a város tényleg tükrözi a jövőt. Viszont van egy nagy problémája.

Lelketlen világ!

Mielőtt továbbmennénk, szeretném a játék egyik olyan részére felhívni a figyelmet, ami talán a bugok mellett a legrosszabb érzést váltották ki belőlem, ez pedig nem más, mint az NPC-k olyan szintű butasága, hogy az valami hihetetlen. A város tényleg gyönyörű, a játékos tér megvan töltve, mégis olyan érzésem van, mintha agyatlan zombik járkálnának az utcán, semmi reakció, nem reagálnak, ha például eléjük állok az úton, vagy a nagy mordállyal kényszerítem őket a kocsi ablakán keresztül valami minimális interakcióra, ha a járókelőkre fogok fegyvert csak letérdelnek, aztán hirtelen kiürül a tér, amiben vagyok, egyszóval ez a része tényleg borzasztóra sikerült. Talán ez annak köszönhető, hogy egy ilyen open-world játékélményre nem volt meg a kellő kapacitás a fejlesztők részéről, inkább más területekre fordították első sorban a figyelmet, ami nem baj, de így elég nagy hiányérzetet hagy az emberben.

Night City, ami elmesél egy történetet!

Talán jobban állt volna a Cyberpunk 2077-hez, ha megpróbálják egy csőrendszerben kialakítani a játék előrehaladását, nem feltétlen erőltetni az open-world részét, hisz a játék története kifejezetten jó, és szórakoztató, ha másért nem is ezért mindenféleképpen megéri belefeccölni az időt. Röviden és tömören a fő sztori annyi, hogy Jackie Welles barátunkkal megpróbálunk feljebb kúszni azon a bizonyos bűnözői ranglétrán, majd egy igazi nagy buli keretein belül beüt a krakk, jóbarátunk, hű társunk akció közben életét veszti, nekünk pedig szó szerint szembe kell néznünk a halállal! Szerencsénkre a nagy buliból el lopott szilánk miatt túléljük, viszont innen indul csak igazán a történet, nem mellesleg utat tör magának bennünk még egy személy, aki nem más, mint egy 50 éve halott rocksztár legenda, Johnny Silverhand.

 

A nárcisztikus, nagyképű rocksztár, Johnny Silverhand!

A játék legnagyobb, és egyben hihetetlenül bemarketingelt karaktere, aki köré építve lett a sztori, mindennek az alfája, Johnny Silverhand, aki egy nárcisztikus, bunkó, minden hájjal megkent, terrorista és további hasonló jelzővel ellátott személy. Keanu Reeves hihetetlenül jól hozza a karaktert, amit rá húztak, valószínűleg NAGYON is tudatos lépés volt a kiadó részéről a színészt bevonni, hisz hogy is fogalmazzak "lélegzetelállító", amit képesek voltak a pénztárcánkkal csinálni. Mégis úgy tűnik, Johnnynak sokkal, de sokkal több tere van az egész játékban, mint például V-nek, főhősünknek. Aggodalomra viszont semmi ok, az eleinte egymással rivalizáló, majd a végén (ha úgy akarjuk) két egymással megbékélő, majd viszonylag barátnak is mondható karakter tényleg a játék legnagyobb húzóereje, kifejezetten üdítő volt minden pillanat, ami kettejükről szólt.

Minden jó, ha jó a vége?

Ismét elérkeztünk egy kissé kellemetlen kritikához, ami a Cyberpunk 2077-et érinti, ez pedig nem más, hogy hiába a remek sztori elemek, a butácska és kissé kevésnek ható válaszolási lehetőség, a játék amilyen ütemben beindul, olyan gyors ütemben is ér véget, és ez kissé szomorúan hat. Itt gondolok arra, hogy amint elkezd a cselekmény iszonyú érdekes lenni és már húzna be magával, ha nem keresünk magunknak egyéb elfoglaltságot, gyorsan abban a bizonyos liftben találhatjuk magunkat. A játék mondhatni elég sok végigjátszási lehetőséget kínál, ha Johnnyval olyanra fordul a viszonyunk, a "Don't Fear The Reaper" befejezés még elég embert próbáló is tud lenni. Tehát a fő cselekmény része a sztorinak mondhatni igen rövidre sikeredett.

A fővonalon túl is van ám tennivaló!

És itt egy másik üdvöske a játékban, ami a mellékküldetések és a kisebb melók elvégzése, ami iszonyúan ki tudja tölteni a játékidőt. Itt aztán van minden, amit el tudunk képzelni, és ha hiszitek ha nem néhány mellékküldetés is nagyban befolyásolja a fő sztorit, SŐT még a végkimenetelét is a játéknak. Nem túlzok, ha azt mondom egy némelyikük még a fő küldetésnél is érdekesebb, vagy még jobban megismerteti velünk a világot. Persze itt is megtalálhatóak köztük a menj ide, menj oda, öld meg ezt, öld meg azt melók, viszont aki tényleg teljesen be akarja járni minden zegét-zugát a térképnek, annak érdemes tevékenykedni ezekben a körökben is.

Száguldás és harcra fel!

A játékban a járművek tényleg tükrözik a jövőt, van itt aztán lepukkant, de mégis egy jövőt mutató teherautó, minden részletében átalakított nomád jármű, ilyen-olyan csicsás sportkocsik, sőt személyes kedvencem a hat kerekű autó volt. A járműirányítás hagy azért némi kivetnivalót maga után, viszont egyáltalán nem mondható vészesnek, vannak nála sokkal rosszabb játékok-e téren. Ami igen meglepett, főleg a CD Projekt RED részéről, az pedig nem más, mint a harcrendszer, azon belül is a fegyveres harcok, ami sok, kifejezetten a gunplayre specializálódott játékot is képes megszégyeníteni, így egyértelmű, hogy e-téren ez viszi a prímet. Apropó, itt aztán nem csak fegyverrel lehet kifejezni magunkat, hanem ököllel, katanával, a karunkra szerelt kiberver implantokkal, ami lehet penge, vagy rakétavető is, sőt felcsaphatunk hackernek is, ha úgy tartja kedvünk. Na mármost bármit ki lehet hozni a karakterből, de megmondom őszintén az utcai bunyós és a katanás cyberninja nem igazán nyerte el a tetszésem, ez pedig az FPS nézetnek köszönhető, hisz elég furcsán és kellemetlenül veszi ki magát olyan, "csak csapkodok a vakvilágba" érzése van. Nem azt mondom, hogy rossz, de mégis számomra elég butácska ez a fajta specializálódás a játékban, viszont a hackelés kifejezetten tetszett. 

 

Sokak számára furcsa lehet, de a hackelés elég jó a játékban, nagyban megkönnyíti az összecsapásokat, viszont ez is két ágat különböztet meg. Van a gyorshekk, ami az ellenfélbe, vagy ellenfelekbe tesz kárt, kifejezett favoritom a "Fertőzés" volt, amíg én a háttérbe megbújva campelgettem, szerencsétlen ellenfelek egymásnak adták át a hacket. És van a betörésprotokoll, ami azon felül, hogy értékes craft összetevőket ad, erősíti is egy-egy gyorshekk hatását.

Craftoljunk valami szépet, öltözködjünk elegánsan, és fejlődjünk!

A craft rendszere a játéknak nem rossz, különböző területekre specializálódva tudunk számunkra értékes úgymond "komponenseket" gyűjtögetni, viszont ez is kimerül az összes klisés elnevezésben, ami gyakori, nem gyakori, epikus, legendás, névre hallgatnak. De itt tényleg aztán bármit lehet alkotni, amit elképzelünk, a fegyvertől kezdve, a katanákon át a gyorshekkekig van itt minden, ez a része a játéknak nagyban be is tudja boostolni a karakterünket, tehát a craft mániásoknak valószínűleg nagyban megkönnyíti a játék előrehaladását. A különböző implatok felszerelésére itt most nem térnék ki, van abból is rengeteg fajta, amit a különböző techsebészeknél találunk meg. A fejlődési rendszer két legfőbb meghatározója a Szint és az Utcai hírnév, utóbbival akár még jobbnál-jobb implantokat is be tudunk helyezni magunknak. Előbbivel Szintlépés pontokat gyűjthetünk, ami a főbb skill ágazatokat növelik, míg kapunk melléjük Képességpontokat, amik a fő skilleken belül elkölthetőek. Itt megjegyezném, hogy érdemes több fele gondolkodni, hogy egy-egy karakterből ki tudjuk hozni a maximumot. Viszont ez sem hibátlan, vannak elég aránytalan, sőt szinte számunkra teljesen haszontalan skill lehetőségek. Ami pedig a játék számomra egyik legnagyobb mélypontja, az nem más, mint a különböző ruhadarabok viselése, amik azon felül, hogy nem tudom 2077-ben milyen divatdiktátorok formálták át a világot, olykor elég komolytalanná tudják tenni az egészet, ahogy megpillantjuk milyen hacukát húztunk hősünkre. Sőt, ezen a részen látszik leginkább, hogy összehajigálták az "armor" értékeket, mert van, hogy egy bőrkabát sokkal kevesebb védelmet ad, mint egy csili-vili lyukacsos szita póló, amivel ha több lenne az AI a játékban, még autogramot is kérnének a Kék Osztrigában való lehengerlő produkciónk miatt.

Mindent összevetve...

A Cyberpunk 2077 közel sem egy tökéletes játék, hemzseg a hibáktól, ami még akár nem is lenne annyira feltűnő, mert javítható és láttunk már rosszabb állapotba megjelent címeket is, de látszik, hogy a környezet sokkal kevesebb figyelmet kapott, mint például a sztori. A dialógusok viszonylag jók, a sztori felépítése kiváló, a V és Johnny Silverhand között lévő kémia működik, a főbb karakterek kidolgozottsága szerintem 10 pontot megér, mégis ami ezen kívül van látszik, hogy csak van, nem pedig hozzáadják azt a pluszt a játékhoz, ami előnyére válik, de sajnos ezek a hibák sokkal inkább a hátrányát szolgálják. Pontokat osztogatni nem feltétlenül szükséges, hisz valószínűleg pár éven belül olyan kult játék lesz, mint a The Witcher 3, de addig van még mit javítani.

Jó játék a Fortnite? Avagy, út a Battle Royalba!

Érdekes kutatásnak lehetünk olvasói a mai nap folyamán, ugyanis megnézzük, hogy miért jó játék a Fortnite, ha jó játék egyáltalán, miért játszanak vele a mai napig olyan sokan, meg úgy általánosságába górcső alá vesszük magát a műfajt, amit leginkább képvisel.

Kezdjük az elején, és hihetetlen szokásomhoz híven ismét már a cikk kezdetén ellövöm a poént, arra a kérdésre, hogy jó játék-e a Fortnite? A válaszom pedig az, hogy ez szubjektív.

A Fortnite, mint játék, és mint a Battle Royal egyik nagyágyúja 2017-ben jelent meg az Epic Games gondozásában, ami már alapból gólhelyzetbe helyezte a programot, ugyanis az Epic már akkor egy híres vállalat volt az Unreal Engine, meg úgy a Microsofttal kötött szerződése által, tehát mondani se kell elég nagy hátszele volt a cégnek... mármint pénzügyileg. Így egyértelmű volt, hogy ha nem is hosszútávon, de egy ideig biztosított a siker, már csak ugye a név miatt is, hisz egyértelmű, ha mondjuk egy újraírható CD-t akarnának nekünk eladni, de a Rockstar Games, a Naughty Dog, vagy a Santa Monica stúdió nevével fémjelezve, önként és dalolva is kifizetnénk a 21 ezer forintot, itt jegyezném meg, hogy a nagytescoba 199 darabja. Na, de ez nem a reklám helye, menjünk is tovább.

A siker maradt, ugyanis a Fortnite, mint játék elérte azt a közönséget, akit valószínűleg el is akart érni, és ez nem volt más, mint a fiatal korosztály, hisz valljuk be szerintem elég nagy fétise lehet egy olyan embernek, aki huszon-harminc éves korára annak örül, hogy a tizenéveseket levadássza egy játékban. Itt megint egy kis megjegyzésbe szeretném írni, hogy nem arról van szó, hogy néha, vagy kipróbálás szinten, vagy khm... megélhetési szempontból játszik vele az ember, mert van ilyen is, sőt férfiasan bevallom, én is kipróbáltam el is zsibbasztotta az agyam 1-2 óráig, majd köszöntem szépen el is felejtettem.

Forrás: epicgames.com

A játék legnagyobb ereje mégis a közösségben van, hisz képzeljük el szinte nulla problémával az életben, tizenévesen, teli szabadidővel milyen jó móka lehet leülni a gép elé a haverokkal és szétlőni egymást. Ezt hívják ugye nem kifejlett érzelmi intelligenciának, amiről mindjárt beszélünk egy picit, hisz körülbelül három perc alatt már doktor is lehet az emberből az interneten.

Szóval, rakjuk össze azt a 200 millió többnyire 12-16 éves fiatalt, ültessük be a játék elé a haverokkal és ennyi, voálá, kész a csoda. Nincs külvilág, nem kell gondolkodni, csak menni kell és lőni egymást, hisz ezeket a fiatalokat hiába ültetnéd le például egy The Last of Us elé, vagy egy Bioshock: Infinite elé a sztorit egyik sem biztos, hogy értené, csak arra emlékezne a játékból, "jaa... hogy meg kellett ölni már a nagy izét", "ki a fene az az Abby?" Meg "azta micsoda grafika." Apropó, itt hívnám fel a GTA Online-osok figyelmét, hogy valaki emlékszik egyáltalán arra, hogy mi volt az az igaz "nem túl erős", de sztori a GTA 5-be? Szerintem ugyan csak kevesen tudnának rá választ adni. 

Ez persze idővel kialakul, ahogy felnő és komolyodik az ember, na de nem akarok pálcát törni senki feje felett, sőt azt se mondom, hogy nincs olyan mai tizenéves, aki mélyebben át tudja élni egy játék történetét, mint például a felnőttebb generáció, és mégis Fortniteozik. De az esetek többségében ez a mérvadó ezen játékosok körében, ami nem baj, hisz kikapcsolódás szempontjából, vagy elhülyéskedni jó móka. Ugye még a felnőtt ember is beül néha a moziba megnézni egy agyatlan vígjátékot, aztán megy tovább, vagy játszik ehhez hasonló játékokkal egy bizonyos szintig.

Na de, térjünk is rá arra, hogy a Fortnite mégis miben másabb, mint a Battle Royalos társai?

Erre roppant egyszerű a válasz, mindig tudnak tartalmat és valami újat belevinni a játékba, amiért hatalmas piros pont jár nekik. Tehát így a végéhez közeledve a Fortnite nem egy ördögtől való alkotás egy bizonyos szintig még nem is mondanám károsnak, viszont érdemes odafigyelni a mértékre. Amelyik célközönséget meg akarta hódítani, meghódította, sőt már régen szintet is léptek vele, hisz egy egész kultúra alakult ki körülötte.

A GTA 5 next-gen konzolokora való érkezése befolyásolhatja a GTA 6 megjelenését?

Oknyomozzunk egy kicsit ebben a cikkben, viszont már jó előre le fogom lőni a poént. 

A válasz: Igen!

Aki egy picit tud olvasni a sorok között, a Rockstar Games és úgy "ámblokk" (de szép szó) az egész játékipar, mint Dagobert bácsi dollárjelekkel a szemükben várták azt a pillanatot, hogy egy játékot némi ráncfelvarrás után ismét még 4K-bban, még nagyobb textúrákkal és még hihetetlenebb vizuális megoldásokkal eladjanak nekünk. Ez viszont nem teljesen igaz, mert nagyon sok cég ingyenesen biztosítja a next-gen frissítéseket, amiért külön plusz pont jár. 

A Rockstar esetében ez még nem dőlt el száz százalékosan, de most jelenleg nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minél többet foglalkoznak még mindig a GTA 5-el és az Online részével, annál valószínűbb, hogy "elvan a gyerek, ha játszik" alapon a GTA 6 munkálatai igen csak kezdeti stádiumban lehetnek, szóval a legfrissebb GTA élményre valószínűleg még jó pár évet várnunk kell. Szomorú dolog, hisz annó körülbelül 2-3 évente kiadtak egy új GTA-t, viszont fel a fejjel minek is akarnánk a GTA 6-al játszani, ha már mindent tudunk róla, sőt már lehet, hogy játszottunk is vele...

Bedőlhetünk-e a GTA 6-al kapcsolatos pletykáknak?

A Resident Evil Village az a játék, amire megéri várni?

A túlélő-horrorjáték műfaját kedvelő emberek, biztosan értesültek arról, hogy a Resident Evil számozottan 8-adik epizódja, avagy Village alcímen futó alkotása hamarosan megjelenik Playstation 4-re és Playstation 5-re, Xboxra és Pc-re a mai (tegnapi) Showcaseből pedig kiderült, hogy ez a premierdátum nem lesz más, mint 2021. Május 7.-e. Bevallom jómagam régóta nem bízom a Resident Evil-ekben, mert elég labilisnak mondhatóak, igaz a Capcom némi fejvakargatás után a Remakekben találta meg azt az utat, ami visszaszerzi a bizalmat a játékosban, hisz hozott alapanyagból már azért sokkal egyszerűbb dolgozni, na de ne felejtsük el, hogy a számozott hetedik részből, a Biohazardból is eléggé kihozták a maximumot.

De ez elég lesz a folytatáshoz, vagy elfogyott a craft? Kérdezné az ember.

Erre nincs válasz jelenleg, a ma kiadott gameplay videó alapján szinte semmi újat nem tudtunk meg, viszont a Playstation 5-ös demókat már lehet nyüstölni, ja... a szebbnél szebb előrendelői csomagokról nem is beszélve, hogy aztán a játék megjelenése napján ismételten újabb célkeresztet rakjunk a fejlesztők homlokára, és tömegesen húzzuk le ezt a franchise-t is. Khm... Bocsánat elragadtattam magam.

Szóval, hogy jó lesz-e vagy sem, megéri-e vagy sem, az még a jövő zenéje, ha évekkel ezelőtt kérdeztek volna, akkor valószínűleg senkinek sem ajánlottam volna, még csak messziről sem, viszont a Capcom az elmúlt évek alatt rengeteg fejlődő tendenciát mutatott, ami gatyába rázta a Resident Evilt, mint brandet, szóval egy kis bizalmat mindenképpen megérdemelnek.